Mr. és Mrs. Fontos

Megyünk műtétre lánykával. Eljártuk a procedúrát, ami ilyenkor kötelező, beszereztük a háromszáz vizsgálati eredményt, pénteken utolsó kör: kórlap írás a fül-orr osztályon, ahol hétfőtől keddig piknikelünk. Hetek óta tervezgetjük, hogy mennyi fagyit eszünk, milyen királyul szórakozunk majd, mesét nézünk, kártyázunk, stb. Kiscsaj alig várja, én egyáltalán nem. A dolog horroros részét elegánsan  elhallgattam, elvégre aludni fog közben. Majd valahogy megpróbálom rádumálni a dokit, hogy engem is altassanak, hátha akkor nem rágom csontig a körmeimet az idegtől.

Háromnegyed kilencre ott vagyunk a kórházban, kilenctől indul a buli. Teli az osztályok előtti folyosó, gyerek-felnőtt vegyesfelvágott, mikoris utolsónak belibben Mr. Fontos Ember (talpig öltönyben!) a csinibe öltözött asszonyával, és egy ötéves forma lánykával. Elsők között be is hívják őket, amin hamar túlteszem magamat, mert tisztában vagyok vele, hogy csupán egy jelentéktelen porszem vagyok az élet viharában (meg nyalizni sem tanított meg rendesen az anyám, amit már párszor a fejére olvastam!). 

Nem úgy Mr. Fontos, aki kint marad, és fontos telefonhívásokat bonyolít. A beszélgető partnere valszeg  süketnéma, mert a fickó tízperceket járkál a fülére szorított, nagyméretű járólap formájú telefonjával, de nem szól bele. Egyszer sem. Diszkréten kiröhögöm. 

Fél tizenegykor már nincs kedvem vidámkodni, félhangosan anyázok. Időközben megoldottam 15-20 rejtvényt a Tappancsból, színeztem is, kidumáltuk a gyerekkel, hogy a kórházba vezető, lebetonozott dombocska azért sima, hogy a dokik tudjanak rajta gördeszkázni, ha nagyon unatkoznak. A lányka egyre sűrűbben kérdezi meg, hogy mikor megyünk már lángost enni, amitől egyre éhesebb leszek. Hiába, a fokhagymás lángos ízét simán a számba tudom képzelni!

Végre szólítanak minket. Kb. 5 perc vizsgálat, és ki is dob a doki, menjek a nővérekhez instrukciókért. Mennék én, csak éppen mindannyian Mrs. Fontost állják körül, és simizik. Komolyan! A karját, a haját. Olyan előjátékszerű a dolog, pironkodva nézek körül, de zsong a folyosó, tehát valszeg nem romantika okán taperolják a hölgyet. 

Ott topogok, mint egy tétova galamb, remélve, hogy valaki majdcsak velem is szóba áll. Közben megtudom, hogy Mrs. Fontosnak elég lesz reggelire egy kis joghurt, valami szendviccsel, meg egy kis gyümölcslé. Korog a gyomrom. Utána áttérnek a bige lelkére. Ez már kezd sok lenni, érzem, ahogy rohamosan múlik a reggeli vérnyomáscsökkentő bogyó hatása. Nem csak nálam, mert a pult mögül hirtelen kipördül egy szemüveges néni, és ízes tájszólással oda szól nekem: 

"Tessék mán' átgyönni a pult másik oldalára, mert ez a büdös életben nem megy el innen! Maguk meg, ha jól sejtem, már régóta várnak." 

Mrs. Fontos szeme csészealj nagyságúra tágul, engem meg elkap a röhögőgörcs. Kb. 5 perc a kórlap írás, és mehetünk is. Ha nagyon túlzok, azt mondhatom, hogy 15 percet vesz igénybe a folyamat, a csaj meg másfél órát vigasztaltatta magát, mert kiveszik a lánya manduláját. Közben odakint teli volt a váró. Az tuti, hogy hétfőn az ő gyerekét műtik elsőnek! Mert neki lelke van. Meg valszeg pénze. Jó sok.

Távozáskor a szemüveges nővérke utánunk szól:

"Nagyon nagy szerettel várom magukat!"

De édes! Ha nem kórházról lenne szó, nagyon nagy szeretettel mennék is. Most meg szégyellhetem magamat, amiért muszájból csinálom.

Remy